Mikor Szabit vártam, mindenkinek az volt az első kérdése, hogy "no és kisfiú vagy kislány?". Ez még a diplomatikusabb kérdés, volt olyan is, hogy "ugye kislány?" Nekem anno borzasztó rosszul tudott esni ez a kérdés, a "nem, ő is kisfiú" válaszomra adott viszontválaszokról nem is beszélve. A kedvencem ez volt: "Na nem baj!" Mi az, hogy nem baj??? Miért kell ezért lesajnálni, dühöngtem magamban, hol van az megírva, hogy 1 fiú 1 lány a minta család? Így sok év távlatából egyenesen azt gondolom, kis korkülönbséggel nagyon jó, ha azonos neműek a testvérek. Azonos az érdeklődési kör, jobban tudnak együtt játszani, nagyon jól összenőnek.
A harmadik gyermek vállalásának motivációja számunkra nem az volt, hogy lány legyen, hanem, hogy három gyerekünk legyen. :) Épp ezért és a Szabinál tapasztalt reakciók elkerülése végett eldöntöttük, hogy senkinek nem fogjuk megmondani, milyen nemű a hármaska. Első körben úgy gondoltuk, inkább mi magunk se akarjuk tudni. Aztán amikor nekünk szegezte a kérdést az orvos, hogy akarjuk-e tudni, mert ő bizony már látja, nem tudtunk ellenállni a kíváncsiságunknak. Senkinek nem mondtuk el, se a fiúknak, se a nagyszülőknek. A nagyszülők fogadták el legjobban, hogy nem szeretnénk elmondani. Visszaidézte ez számukra a régi időket, hisz nekik anno nem is lehetett tudni előre a gyermek nemét, sőt. Endrééknél még az is meglepetés volt, hogy ikrek. :) A két fiú már keményebb dió volt, illetve leginkább Csanika. Ő annyira szerette volna tudni, hogy már sírni is képes volt miatta. Így a családi nyaralás alatt egy idilli naplementés fürdőzés alatt ünnepélyesen elárultuk nekik. Nagy volt a boldogság és így lett ez közös családi titok egészen a kistesó születése napjáig. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése