Hintabalhé

Csanád és Szabolcs viszonylag békésen megférnek egymás mellett. Játék-elvevősdi azért természetesen van, de az nem generál nagyobb balhét. Egy kivétel van, az pedig a hinta. A hintát még a Dániel nagyszülőktől kapta Szabolcs és az egyik szobaajtónkra lett felfúrva. Na, ezért a hintáért kőkemény harc megy. Úgy kezdődött, hogy amikor Szabolcs is rákapott a hintázásra és elkezdte jelezni, hogy beszállna (azaz odahúzza a hintát hozzánk, hogy akasszuk fel), Csanád elkezdett hisztizni, hogy márpedig ő akar hintázni, a nyomaték kedvéért pedig még toporzékolni is szokott hozzá. Azóta ezt Szabi is kifigyelte és, ha Csani kezdeményezi a hintázást, ő kezd toporzékolva hisztizni. Ilyenkor egyik jobbra, másik balra rángatja a hintát, míg igazságot nem teszünk, hogy ki kezdi. Természetesen az, aki hamarabb akarta. Előfordul, hogy a nyertesnek még kisdolga akad hintázás előtt, azonban fél kézzel még ilyenkor is fogni kell a zsákmányt, nehogy Szabi megkaparintsa: A minap pedig arra jöttem rá, hogy Szabi nem is érti, hogy ez a toporzékolós hiszti a harc része. Ő azt hiszi, hogy ez valamiféle hintázás előkészítő rituálé, ugyanis mikor kettesben voltunk itthon, akkor is így kéredzkedett be a hintába.

Huszárgyerek 2.

A tavalyi március 15-ei megemlékezést már teljesen értette Csani, idén pedig egyenesen rajongott a huszárokért: a ruhájukért, lovaikért, dalaikért. Élénk fantáziájával gyorsan a helyükbe képzelte magát, és a legnemesebb tartással viselte hevenyészett jelmezét, s énekelte dalaikat:

A költő

Január első napjaiban Csani egy olyan énekeskönyvet lapozgatott, amelyet egészen kicsi kora óta már számtalanszor elénekeltünk neki. Ismer minden képet, dalt, szívesen tölti vele az időt. Egyszer csak azonban valami olyasmit kezdett el mondogatni, amire felkaptam a fejem:

"Róka, róka kaszát viszi,
énekeljünk együtt nyuszi!"

A képen valóban egy róka és egy nyuszi szerepelt, amihez Csani költött egy versikét. Azóta rendszeresen "ír" szöveget ismert dallamokhoz.

Nőnap

Idén Nőnap alkalmából azt kértem Endrétől, hogy a virágvásárlással töltött idő helyett inkább jöjjön haza félórával hamarabb. Pláne, hogy előtte 3 nappal már kaptam egy szép tavaszi csokrot a fiúktól:

Egy kád gyerek

Gyerekkoromból tisztán emlékszem, mennyire szerettem együtt fürdeni a nővéremmel. A program az unokatesóknak is tetszett, úszott az egész fürdőszoba, no meg a népes nézőközönség is:Csani pedig ellenállhatatlan vágyat érzett Julcsi korai felvilágosítására:

Éjszakai élet

Mikor Csanád baba volt, szent meggyőződésem volt, hogy nála rosszabb alvó gyerek nem létezik. Aztán megszületett Szabolcs és én visszasírom Csanád alvási szokásait. Na jó, egy valamiben Szabolcs szülő-barátabb, az pedig az elalvás, az éjszakai életet illetően azonban rosszabb a helyzet. A 3 ébredés nála kezdettől fogva a minimum, de volt olyan féléves periódusunk (kb. 5-11 hónapos koráig), amikor 6-8 ébredésnél nem adta alább. Egészen 11 hónapos koráig a hálóban aludtam vele, Endre meg Csanival a gyerekszobában. Aztán amikor javult a helyzet (értsd: ismét csak 3x kelt), összeköltöztek a tesók. Én sokkal távolabb így sem kerültem Szabitól, az ágya melletti matracon alszom, nagy kialvatlanságomban nincs erőm a szobák közötti éjjeli rohangáláshoz. Ha Szabi megébred, befekszem mellé a kiságyba (nincs rács rajta :), majd gyors szopizás és bealvás után visszagurulok a matracra. Van, hogy ő mászik mellém és jól ki is túr a matracomról, időnként pedig Csani gurul le álmában az ágyáról, egyenesen a fejemre. Felmerült az igény tehát egy újabb matracra. Pláne, hogy azóta Endre is csatlakozott hozzánk, így négyesben nyomjuk a gyerekszobában. Endre beköltözésének okai:

1) Már nagyon hiányoztam(tunk) neki.
2) Nem elég, hogy Szabi sokszor ébred éjszaka, Csani - aki egyébként 13 hónapos kora óta alapvetően átalussza az éjszakákat -, időnként azzal szívatott, hogy felébredt és át kellett vinnem az apjához.
Hogy azért mégis lássunk valamiféle célt magunk előtt, Endrével megbeszéltük, hogy ha Szabi huzamosabb ideje már csak 1x ébred, akkor visszaköltözünk a hitvesi ágyba. Néhány hete ez be is következett, szépen alakultak az éjszakák, készültünk a visszaköltözésre. Aztán, mintha csak meghallotta volna Szabolcs, milyen merényletet tervezünk ellene, beütött a ménkű (vagy nevezhetjük négy, egyszerre növő őrlőfognak is) és ismét borzalmak vannak. Számlálhatatlan ébredés, végeláthatatlan szopizások (ha nem adok, üvölt, így választhatok, hogy 2 gyereket próbálok szimultán visszaaltatni vagy gyorsan betömöm a száját vágyai netovábbjával) és a legújabb: 2-3 órás kukorékolások. Brutális. Totál kivagyunk. Fény az alagút végén: 2 őrlő már teljesen kijött, 2 még küzd az elemekkel. Súlyosbító tényező: ma észrevettem, hogy a bal alsó ketteske is bújik.

Idő

Szerdán úszós napunk van. Délelőtt Szabolcsot viszem, délután Csanádot. Csanival mindig késésben vagyok, szoros a menetrend. 3kor kelnek az oviban, utána uzsonnáznak, fél 4re megyek érte, legkésőbb 3:50-re oda kell érnünk az uszodába, hogy még át tudjunk öltözni. Csani szokás szerint komótosan készülődik, nem túl támogató. Folyton elkolbászol bugyiban, fél csizmában, úgy kell rimánkodni, minden újabb ruhadarabért vagy futtában rádobni. Aztán végre teljes menetfelszerelésben lépünk ki az ajtón, mire rám szól:

- Anya, siessünk! Nincsen vesztegetni való időnk!

Első csiga

No nem arról akarok írni, hogy egy óvatlan pillanatban Szabi elfogyasztotta volna élete első csigáját. A veszély reális ugyan, hiszen időnként hátborzongató dolgok bukkannak elő a szájából, úgymint pénzérme vagy orrspray kupak, most azonban a hajcsigáról értekeznék. Egyik gyerekünk sem volt eddig egy hajas baba, Szabi pedig talán Csaninál is lassabban növeszti a hajkoronáját. Hátul azért már látszatja is van a dolognak. Reggel például már hátul kócos hajjal ébred és a múltkor megfigyeltem az első szabályos csigába rendeződést is. Jól meg is örökítettük az utókornak minden irányból:

Utófarsang

Farsangi téma ugyan már volt bőven, de a legnagyobb szabású farsangi bulinkról még muszáj beszámolnom. Dániel nagyszülőknél tartottunk ugyanis egy kis utófarsangot. Az ötlet úgy jött, hogy összeszámoltuk, hogy Julcsinak és Csaninak összesen vagy 10 különböző jelmeze volt, lovagból meg indiánból pedig egyenesen kettő is akadt. Mindenki beöltözött hát mindenkinek. Hogyhogy nem, Csanádnak és Julcsinak többnyire ugyanaz a jelmez kellett. A legnagyobb küzdelem a pillangó jelmezért folyt. Julcsi azzal próbálta leszerelni Csanádot, hogy ez lány jelmez, de egy tűzoltó-, egy huszár- és egy lovagjelmez birtokosaként nem volt túl meggyőző.

Szabi lovagjelmezben karddal a kezében egyenes közveszélyes. Brutálisan nagyot üt a fakarddal, ha nem állítjuk le, jól el is verne minket. Elleste, hogy csinálják a nagyok, csak ő még nem tudja kontrollálni az ütés erejét. Azt hiszem (de legalábbis remélem), úgy 3-4 évig el vagyunk látva jelmezzel.

Déjá vu 5

Két kosár gyerek:

Nyanya és Gyagya

Szabolcs szótára még nem egy vaskos darab. Igazából motivációja sem nagyon van beszélni. Mindent megért, amit mi mondunk, ő pedig az esetek többségében kiválóan megérteti magát gesztusokkal, ráutaló magatartással. Időnként azonban már gyöngyözik a homlokom, de akkor sem értem mit akar. Már odahordtam elé a mutatóujja irányába eső összes lehetséges tárgyat (amit ő aztán dühösen jó messzire hajít), de ő még mindig vörös fejjel mutogat és morgolódik, rosszabb esetben sivít, mint egy nazgúl. Na ekkor kap el a hév és lelkesen elkezdek neki szavakat ismételgetni, hátha megtanulja. Kezdtem a családtagokkal. A "mama" már régóta megy, de eleinte ez egy univerzális szó volt nála, a nagyszülőkön kívül (beleértve a papákat is) használta rám is, Magdira is, sőt a mobilomra is. Aztán szűkült a kör és most már határozottan a nagymamákat nevezi így. A mobilról meg kiderült, hogy nem a mobil a mama, hanem azt szeretné, ha felhívnánk róla mamát. Nem lehet ám becsapni! Ha nővéremet hívom fel, dühösen hozzám vágja a telefont, és tovább skandálja, hogy "mama!". A család többi tagját is próbáljuk tanítgatni neki. Az apa egész jól megy, elvégre is elég közel áll a "hoppá" szóhoz, ami már nagyon megy. Az anya már kicsit macerásabb. Az esetek 90%-ában babának szólít, ha felteszem a kérdést, hogy ki is vagyok én? Helyes válaszként persze ez is tökéletesen elfogadható, tekintetbe véve, hogy Endre szokott így szólítani kedvesen. Azért gyakoroljuk az anyát is. A végeredmény eddig a "nyanya", vagy időnként a "gyagya". Egyik sem túl hízelgő rám nézve, de legalább iszonyú édesen mondja!