Öleb

Csani már korábban is szeretett ölben lenni és magasról szemlélődni, de mióta kórházban töltöttünk néhány napot ez sajnos a végletekig fokozódott. Persze értjük az okát, hisz ott szinte egész nap az ölemben volt, másrészt maga a kórház, a vizsgálatok, kezelések is traumát jelentettek neki. Kívülről szemlélve talán ez kevésbé látható, de mi érezzük. Sírósabb, könnyebben elkeseredik, társaságban félénkebb, nagyon ragaszkodik, néha szinte tapad ránk, bújósabb lett. És imád az ölünkben lenni, igazi kis öleb. Odajön, átkarolja a lábunkat szorosan, hátraszegi a kis fejét és esdekel, hogy vegyük fel. Csani persze kifigyelte, hogy az apja sokkal erősebb és tovább bírja az edzést, mint én. Ezért nappal apa a sztár, leginkább nála kéretőzik felfelé és óriási hisztit tud csapni, ha elveszem az apjától, mert szegény mondjuk épp próbálna elmenni dolgozóba. Aztán persze, ha a ló elment, jó a szamár is. Éjszaka fordított a helyzet, az továbbra is az enyém. Ha látja, hogy Endre érkezik hozzá, nagyobb fokozatra kapcsolja a bömbölőt és nem nyugszik, amíg én nem megyek.