Kis magyar valóság

Hirtelen felindulásból írom ezt a bejegyzést. Mióta kismama lettem, egyre jobban átérzem a mozgássérült emberek helyzetét. Ezt az érzést erősítette bennem ma két negatív élmény is. Sétálni voltunk Csanival és összekötve a kellemeset a hasznossal, elmentünk megcsináltatni apa kabátjának a cipzárát és beugrottunk a kisboltba is vásárolni. A zebránál olyan kevés ideig zöld a lámpa, hogy a feléig jutottam a babakocsival. Azt nem tudom, hogy pl. egy idős ember, hogy ér át, de nekem nem sikerült. "Szerencsére" van középen egy járdaszegély a HÉV megálló miatt, ahová föltolhatnám a babakocsit, de elég magas, így inkább mellette maradok, mert egyrészt így gyorsabban átérek, másrészt nem borítom ki Csanit a babakocsiból. Na ez nem tetszett egy kedves autós fiatalembernek, aki nehezményezte, hogy pár centivel nagyobb ívben kellene bevennie a kanyart és közben még arra is volt ideje, hogy mellettem megállva jól a szemem közé nézzen és hosszú másodpercekig emlegette Pálfi nagymamát, biztosan csuklott is szegényke. Gondoltam, na ennek biztos nincs gyereke, de inkább ne is legyen. Aztán a kisboltban, ahová a szűkös hely miatt egy igazi kihívás bemenni babakocsival (de legalább lehetséges, mert pl. a zöldségeshez képtelenség), egy idősebb asszony megvetően rám förmedt, hogy talán, ha odébb tolnám a babakocsim, mert nem fér el tőle. Ez így fél órán belül másodjára már kicsit sok volt.
Szerencsére azért nem ilyen sötét a helyzet, sőt! Séta közben Csani gyakran csal mosolyt a járókelők arcára, sok kedves szót kapunk vadidegen emberektől és vannak még segítőkész emberek, akik készségesek a szorult helyzetekben.