A találkozó

Szóval a szülést követő napon Csani is meglátogatta anyát és testvérét, vagy ahogy ő nevezi "Szabitesóbabát". Hát ez volt az a pillanat, amit mindnyájan lélegzetünket visszafojtva vártunk, és hát persze, hogy nem úgy zajlott le, ahogyan az ember azt előre elképzeli.

Csani pontosan tudta, hogy mi fog vele történni, hiszen a szülés óta eltelt másfél napban milliószor elmondtam neki, hogy hol az édesanyja, és hogy miért van ott. Mégis, egy ilyen fiúcskát (egyelőre) nem lehet csak úgy egyszerűen az otthoni nappaliból anya kórházi ágyához teleportálni, hanem el kell jutni "A" pontból "B" pontba. Értsétek ez alatt azt, hogy be kell menni a kórházba, fel kell menni lifttel a megfelelő szintre, végig kell menni a folyosón, amin egy csomó rozsdamentes acél dolog van, és aztán be kell lépni egy helységbe, ahol szintén sok fényes acélcső, lámpák, kapcsolók, tekerők, elektronikus berendezések tornyosulnak. Hát ettől az úttól és a képektől az én érdeklődő kisfiam ámulatba esett. Valójában hosszú másodpercek teltek el, amíg itta a szeme a látványt, a keze azonnal kinyúlt, és már ment a teker-teker, édesanyjáról és a kis jövevényről pedig tudomást sem vett. Csak amikor elmúlt az első ámulat, akkor fordult a szobában lévők felé. Anyát gyorsan üdvözölte, s aztán bemutatta nekünk Szabit: elmondta, hogy ő egy kisbaba, s ezt bizonyítandó akkurátusan megnevezte, s megmutatta a kilátszó testrészeket: a szemét, a fülét az orrát, a kezét, s (a ruhája) gombját.
Azóta a látogatásokon Csanád mindig nagyon kedves Szabolccsal, így azt hiszem elmondhatjuk: az első kört abszolváltuk.