Már a várandósságom utolsó harmadában elkezdtem azon aggodalmaskodni, hogy hogyan fogok a két gyerekkel közlekedni. Igazából babakocsival nem megyek én nagy távot, maximum a helyi pékségig, kisboltig, zöldségesig, postáig. De amíg a Csaninál fiatalabb kisgyerekek simán oda-vissza gyalogolják ezeket a távokat, addig Csani nem hajlandó a saját lábán meg tenni az utat, mindig kellett a "baakocsi". Ez valószínűleg nem szimplán lustaság, hanem rossz szokás. Ugyanis amikor veszélyeztetett lett a terhességem, onnantól kezdve nem mertem elindulni sehová sem babakocsi nélkül, mert mi van, ha elfárad Csani és fel akar kéredzkedni az ölembe ("anyához ölémbe!"). A végére már volt, hogy 10 méter erejéig képes volt bekéredzkedni a babakocsiba. Így aztán felsejlett a rémkép, hogy vennünk kell egy harmadik, úgynevezett testvérbabakocsit. Endrénél ez rögtön ki is csapta a biztosítékot, elvégre is nem azért vettük anno a szép, új, multifunkcionális babakocsit, hogy aztán Szabolcs egyáltalán ne használja. Úgy döntöttünk veszünk hozzá egy testvérfellépőt és teszünk egy próbát. Ha nem jön be, még mindig jöhet a B terv. Sikerült is beszerezni a Vaterán egy használt, jó állapotban lévő darabot, közben pedig azért a nagyszülők is trenírozták Csanit a gyaloglásra a játszóterezések alkalmával.
Csani elég lelkesen fogadta a római kori bigára emlékeztető járművet. Tetszik neki, hogy olyan, mintha ő is tolná a kistesót, közben meg ő is utazik. Reméljük töretlen marad a lelkesedés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése