Újra itthon!

Annak ellenére, hogy Csanád gyógyultságát 90%-osnak látta, az osztályos orvos vasárnap délben úgy döntött, hogy hazaenged minket, mert nagyobb a felülfertőződés kockázata, mint a visszaesésé. Ezért én nagyon hálás vagyok neki, rettegtem, hogy betegebben megyünk haza, mint jöttünk. (Ez rám egyébként igaz is, ez alatt a két nap alatt teljesen leamortizálódtam egészségileg.) Persze azért a lelkünkre kötötte, hogy irány vissza, ha visszaesik Csani. A kórházban töltött két nap rövidnek tűnik, de nekem egy örökkévalóság volt. Nagyon féltem, hogy nem fog tudni aludni odabent Csanád, mert itthon a teljes csöndhöz van szokva. Na ez ügyben alaposan meglepett. Annak ellenére, hogy éjjel nappal minimum egy baba üvöltött a folyosón, valamint a 17 hónapos szobatársunk folyamatos köhögőrohamokat produkált, majd hajnal 1-től 3-ig kisebb nagyobb megszakításokkal nyafogott, Csanád szépen aludt egy moccanás nélkül. 2x felkelt minden éjjel, de 5 perc szopi után már ismét durmolt. A másik, amiben nagyon jó fiú volt és hálás vagyok érte, az a napközbeni játék. Féltem, hogy leszünk el egész nap, ha nem mászhat a földön, mint itthon. Nos, játszott a saját kiságyában, orvosi műszereket szerelt le a falról,leltároztunk neszesszert a fotelben, és a folyosói 3-4 járókát is végigpróbáltuk. Aztán, ha már ezek nem kötötték le, akkor jött a babaerszény, ami nagyon jó szolgálatot tett (irigyelték is a kismamák :). Ebben ücsörgött Csani és, mint egy kis főnök, mutogatott jobbra-balra, hogy mit szeretne megszemlélni. Kapcsolgattunk villanykapcsolókat, kinéztünk az összes lehetséges ablakon. Etetés közben a párásítókészülék ki-bekapcsolgatása biztosította Csanád türelmét a falatozáshoz.
Itthon egész éjjel megy a sós pára a szobájában, hőmérsékletben lementünk 19 fokra és még mindig vele alszom. Még gyógyulnia kell, de nagyon jó, hogy itthon vagyunk!