Könnycsatorna utoljára (reméljük)

Szabolcs könnycsatorna problémája csak nem akart javulni, így rászántuk magunkat az újabb átmosásra, amit már altatásban tervezett megcsinálni a doktornőnk. Az egészről nem is akartam írni, de végül olyan tapasztalatokat szereztünk, hogy megosztom. Déli 12 órára tervezték a beavatkozást, de már 11-re odarendeltek minket a Tömő utcai Szemklinikára. Szabi reggel 6 után nem ehetett, (mivel nem egy koránkelős gyerek, ez amúgy is kilőve), 9 után pedig nem ihatott. Érkezésünkkor kérdezte is az osztályos nővér, hogy mikor evett, ivott és mit. Mondtuk, enni semmit, vizet és anyatejet ivott 9-kor. No, erre a nővér csóválta a fejét, hogy akkor fél 1-ig nem csinálnak semmit, mert az anyatej később szívódik fel, mint a víz, szigorú protokoll így meg úgy, de a lényeg, hogy várjunk. Addig is írjuk alá az altatásba beleegyező nyilatkozatot. Ez ugye arról szól, hogy tájékoztattak, mi fog történni, ismerjük a kockázatokat, válaszoltak a kérdéseinkre stb. Mondtuk, jó, de szeretnénk, ha tényleg tájékoztatnának, valamint kérdéseink is lennének. Nővér csodálkozva el, beszélt egy doktornővel, aki azt üzente, hogy ő nem adhat felvilágosítást, csak aneszteziológus. Nővér el, keresni anesztest. Azt nem talált, így az előző doktornő hirtelen mégis csak kompetenssé vált és nagy kelletlenül kijött hozzánk, hogy "Mi a kérdés?". Döbbenetes, de kellemetlenül kellett éreznünk magunkat amiatt, hogy érdeklődünk, hogy mi fog történni Szabival, mik a kockázatok és ha altatásban van, nem fogja-e félrenyelni az átfecskendezéskor a folyadékot. Megtapasztaltuk, hogy sajnos a magyar egészségügyben a beteget még mindig nem tekintik egyenrangú félnek, sőt még a jogait is nehezen érvényesítheti. A doktornőből végül annyit sikerült kihúzni, hogy csak a szondázás idejére altatják el Szabit, majd felébresztik és utána jön a befecskendezés, így nincs félrenyelés. Nem mondom, hogy megnyugodtunk, de aláírtuk a papírokat, megkaptuk a kórházi pizsamát és az ágyunkat, ahol majd a beavatkozás után fogunk eltölteni néhány órát megfigyelés végett. Szabi a pizsibe öltöztetést már a nyakamba csimpaszkodva abszolválta, érezte, hogy nem olyan kafi ez a hely. Kis tigris a nagy ágyon:Következett a várakozás, ami elég rövidre sikeredett. A doktornőnk felszólt ugyanis a műtőből, hogy vigyük Szabit. Összenéztünk Endrével, hogy akkor most mi is van a lassabban felszívódó anyatejjel, dehát menni kellett, ha a főorvos asszony azt mondja. A műtőbe sajnos nem engedtek be, így oda kellett adnom az akkorra már keservesen síró Szabikát a doktornőnek. A doktornőnk aranyos volt, próbálta oldani Szabi feszültségét, dehát zöld műtősruhában, fejkendőben és maszkban erre nem sok esélye volt. Fogalmunk sincs mennyi ideig volt bent, de nem volt vészesen sokáig. Kifelé jövet már nem sírt. A doktornő elmondta, hogy végül nem altatták el, mert olyan simán lement a szonda, hogy nem volt rá szükség. Hogy mi? A másik, barátságtalan doktornő azt mondta, hogy a szondázást csinálják altatásban, utána ébresztik...

Az immáron sokadik ellentmondásos információn azonban gyorsan túllendültünk, mert kaptuk a jó hírt: a doktornő ünnepélyesen megígérte, hogy nem piszkálja többé Szabit, nagyon sokat javult a könnycsatornája, most már ki fogja nőni. Azóta tényleg szép a szeme, arca csupa derű... :-)