Gondolná az ember józan ésszel, hogy mikor a csemete elkezd önállóan helyet változtatni, akkor jön az anyuról való leválasztódás korszaka. Hát nem egészen. Csanád mióta elkezdett kúszni, iszonyúan anyás lett, mondhatnám tudományoskodva, hogy elkezdődött a szeparációs szorongás időszaka. Csani a helyváltoztatásával kezd rájönni, hogy Ő és én két különálló személy vagyunk és ő egyedül, azaz nélkülem is képes cselekedni. Ez egyfelől baromi izgalmas és nap mint nap sikerélményeket ad a babusnak, másfelől meg is rémiszti. Csaninál ez abban nyilvánul meg, hogy egy darabig (főleg, ha nem lát engem) szuperül elvan, ide oda kúszik a lakásban újabb és újabb kihívásokat keresve, aztán egyik pillanatról a másikra elkezd panaszkodva keresni, ami - ha nem talál meg néhány másodpercen belül - nagyon gyorsan átcsap sírásba. Kúszásban ilyenkor gyorsasági rekordokat dönt, villámgyorsan odakúszik és rám csatlakozik. Ez azt jelenti, hogy ahol ér, oda cuppan a szájával. Feltölti a kis "szeretet tankját" és már megy is tovább. Jó esetben. Mostanában inkább ölbe kéredzkedik és onnan szkenneli tovább a terepet. Ha meglát valami érdekeset, már fordul is ki az ölemből, de nagyon hamar megismétlődik a fenti jelenet.
Ezek gyakran ismétlődő jelenetek kicsit megnehezítik a mindennapi otthoni teendőimet, értem ezalatt a szimpla WC-re menetelt vagy akár Csani ebédjének elkészítését. De nézzük pozitívan: Ranschburg Jenő szerint "a szeparációs félelem valójában azt jelzi, hogy kialakult a gyermekben az érzelmi kötés, mely a szülőhöz fűzi és ez a jövőre nézve mindenképpen megnyugtató."
